Áramlás,  Önismeret

A spirituális ébredés útján: A tudatküszöb őre (Az elme ébredésélmény-kisajátító hajlama)

Nagyon résen kell lennünk, hogy az elme szubjektivitása ne húzhasson be a tapasztalatok értelmezésének fogalmi csapdáiba. Tanulságos lehet, ugyanakkor szükségtelen. Szerencsére egy ponton túl háttérbe szorul az elme. Az ébredés élményekben, átlépsz egy “Tudati ajtón”, ahová az elme – korlátai miatt – nem képes követni. Amikor viszont visszatérsz a tárgyi világ észleltéhez, az elme mindig ott fog várni rád, és egyből lecsap a “friss” felismerésekre, hogy azt sajátjává tegye. Ámuldozik az újonnan megismert tudatállapotokon és értelmezni akarja azokat. Valamilyen paranoid módon azt kezdi képzelni, hogy az az ő felismerése. Azért fontos – nem csak a felébredést követő, de már az azt megelőző realizáció is -, hogy ezen csapdákba ne ragadjunk bele. Rálátni és tudatában lenni ennek az elmés hajlamnak nem kis dolog, de nem elegendő. Újra meg újra fel kell tudni ismerni, mert csak ezzel a rálátással kerülhető ki az egó-elme ezen szokásaiba történő újbóli beleragadás. Ez kíméletlen őszinteséget és rendkívüli (rutinos) éberséget igényel, amely a hiedelmekkel ellentétben a felébredéssel sem ér véget, csupán automatikussá válik (nem a személy által irányított).

 

Realizációnak nevezik azt a folyamatot, amelyben ezen állapotokat megtapasztalva majd visszatérve a hétköznapi tudatállapotba, megtanuljuk az átélteket értelmi szinten is a gyakorlati élettel összhangba hozni. Azaz, megtanulunk az új szemléletünkkel és tudásunkkal mozogni a tárgyi világban.

 

Az ébredés folyamatában sokan számtalanszor bedőlünk az elmének, amíg egyszer fel nem ismerjük, hogy mit művel a legtisztább Forrásból származó Tudással is, és még akkor sem könnyű kezelni ezt a mindenre kiterjedő birtokló hajlamot. Ezért egy ponton túl nem elég a puszta tudatosság. Újra, meg újra visszaköszön az önismeret fontossága, amit még a kezdetekkor (és persze út közben) sajátítottunk el és sokkal lényegesebb és átfogóbb szerephez jut az elmélyült önvizsgálat során! Nekem pl. évekbe tellett, amíg a tapasztaltak leírása olyan esszenciális (publikálásra méltó) szintre tisztult, amikor is már írás közben szinte egyáltalán nincs jelen a Lényeget eltorzító gondolatalkotás folyamata. Így az írást nem “irányítja” senki, az csak megtörténik. Egyáltalán nincs fogalomalkotás, következtetés, logika vagy megítélés (én csak intuitív vagy ihletett írásnak nevezem).

Tehát…

 

egy dolog az Önvaló Tudatosságként “látni” (tanú), és egy másik Akként létezni.

 


A cikk részlet Kyara Joyce: Áramlás c. könyvéből.

A könyvvel megismerkedhetsz, és megvásárolhatod
ide kattintva.

 

 


Loading Likes...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük