Áramlás

Az ébredés tünetei és mellékhatásai

 

Az azonosulás [az egóval] oldódásának, azaz az Önvalóra ébredésnek van ún. általánosabb és vannak egyéni útjai is. Fontos hozzátenni, hogy az „általános” alatt nem a mindenkire érvényes élményeket értem. Az oldódás folyamata mindig egyéntől és kondicionáltságtól függő, ám vannak általánosabb jellemzői és kísérő mellékhatásai, amelyekkel a legtöbben találkozunk. Nem lehet megmondani, hogy ki, mely szakaszban és milyen formában éli át ezen mellékhatásokként jelentkező tüneteket, mint ahogy azt sem, hogy kire, milyen hatással lehetnek. Ez sok mindentől függ. Legfőképpen a hozzáállásunktól. Ezért tartom fontosnak leírni – még ha csak általánosságban is – hogy mi várható. Ugyanis sok függ azon, hogy tisztában legyünk vele, ezek a mellékhatások az „Önvalóra ébredés” természetes velejárói. Semmi szükség arra, hogy pánikba essünk. Maradjunk tudatában, hogy mindez az egóval való azonosulás feloldódását szolgálja.

Először is, azok miatt, akiknek még nem voltak ilyen tapasztalatai, nézzük meg, hogy mit is jelent ez a gyakorlatban. A spirituális fejlődés egyfajta tudatfejlődés, vagyis a tudatosság fejlődése, amelynek egy pontján szükségszerű egy fizikai, mentális és pszichés szintű áthangolódás. Tapasztalataink és felismeréseink hatására egy újfajta szemlélet kezd kialakulni bennünk. Ezen változások kihatással vannak egész működési rendszerünkre. Az egyensúly fenntartása érdekében, minden ehhez a megváltozott, illetve változóban lévő tudatossághoz, vagy tudatállapothoz fog hangolódni. Ez az áthangolódás magától megy végbe, nem kell és nem is ajánlott a folyamatba beavatkozni! Elég, ha tudjuk, hogy miért történik és elfogadjuk természetesnek. Van, aki ebből semmit sem vesz észre és vannak, akik intenzívebben élik meg.

A tudatváltás folyamán a tárgyi valóság ugyan nem, de megváltozik e valóság megfigyelőjének a nézőpontja (ezért is nevezem tudat-váltásnak). Ez elsősorban az általános gondolkodási és viselkedési mintáink átalakulásával jár, így sejthető, hogy egy hosszabb folyamatról van szó, amely – kondicionáltságtól függően – évekig, de akár évtizedekig is tarthat. Vannak ritkább esetek, ezeket nevezik spontán ébredésnek (jelen könyvben csak a gyakoribb, általános folyamattal foglalkozunk).

Az úgynevezett „Önvalóra ébredés”, azaz tudatváltás ritkán említett mélyebb folyamataiban tehát, olyan átalakulásokon megyünk keresztül, amelyeknek valós pszichés, mentális és fizikális vetületei is vannak. Itt a forma és a szellem minden szintjét érintő átalakulás legátfogóbb szakaszába érkeztünk. Ön-és világképünk teljes átalakulásának lehetünk átélői, és ez gyakran ijesztő összképet mutathat az új szemlélet megszilárdulásáig. Ezért alapvetően szükséges és elkerülhetetlen az előző oldalakon leírt személyes kötődésekkel, hitrendszerekkel és berögződésekkel való őszinte és maradéktalan szembesülés és leszámolás. A komoly kereső részéről ez mély elkötelezettséget igényel! Az önismereti alapok hiánya, valamint felismeréseink realizálása nélkül az Önvalóra ébredés intenzívebb szakaszainak tapasztalatai komoly mentális zavarokat is okozhatnak!

Akiknél tehát, mint egy spontán jelentkeznek ezen tünetek, azok számára fontos, hogy elkezdjék és a tünetek megjelenésével párhuzamosan végezzék az önvizsgálatot a fizikai és mentális egyensúly, azaz, a földeltség megőrzése érdekében.

(Adyashanti írta a Világod végében, hogy ilyenkor hasznos lehet felkeresni akupunktúrás, ill. akupresszúrás szakembert, vagyis olyan valakit, aki ismeri a test energetikai pontjait és segíthet az egyensúly megőrzésében.)

Utunknak ezen a szakaszán már annak kétségtelen tudatában haladunk, hogy végső Önvalóra ébredésünkkel a személy semmit sem nyer. A személyiség egyre teljesebb leépítésével sorban minden elengedésre került. Itt már tapasztalhattuk, hogy ezen folyamatban vannak kritikus pontok. A célom, felvázolni a tudatváltás – vagy ébredés – fontosabb vagy kritikus fordulópontjait, amelyeknek ezen tünetek megjelenése fontos részét képezi. Ezzel is szeretnék mintegy útjelzőket kínálni az átmenetileg elbizonytalanodott, vagy összezavarodott keresők számára. A személyes tapasztalatok leírásai az esetlegesen visszamaradt berögződések és hitrendszerek, illetve az egó-elme maradvány-hajlamainak felismerését célozzák. Ezek is a történések megértésében, kezelésében és a kritikus pontokon való átjutásban hivatottak segíteni, csakúgy, mint a mellékhatások bemutatása.

Foglaljuk össze röviden:

Úgy is mondhatjuk tehát, hogy az Önvalóra ébredéssel egyfajta „tudatváltás” történik. Az „én” nézőpontja lassan érvényét veszti, s a látásmód változásával egy lényegi belső átalakulás veszi kezdetét. Ennek folyamán nézőpontunk lassan egyre inkább átáll személyesről a személytelenre. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy megváltoznak viszonyítási pontjaink, s ezzel együtt, értékítéletünk, teljes ön-és világképünk. A korábbi egoisztikus látásmódot lassan felváltja az elfogulatlan, megkülönböztetés nélküli nézőpont, amelyben látásunkat egyre kevésbé homályosítják el a képzelt egó torzulásai. Megszűnik az ítélkezés, könnyebben túllépünk félelmeinken, és egyre semlegesebbek tudunk maradni a megjelenő gondolatokkal és érzésekkel szemben. Nem érzünk már azonosságot azokkal, így semminek sincs valódi jelentősége. Nincs jó vagy rossz, kívánatos vagy nem kívánatos, csak a békés, megengedő hozzáállás és az elfogadás. Ez így külsőre szépnek látszik, ám az átélő számára zavarosnak és ijesztőnek tűnhetnek a látásmódjában hirtelen bekövetkező változások, amelyeknek ráadásul fizikális tüneteivel is meg kell barátkoznia.

Felkavaró lehet, amikor észrevesszük, hogy értékrendünk teljesen felborult vagy, hogy az emberekhez és a világhoz való viszonyunk mennyire megváltozott. Már emiatt is megjelenhetnek bennünk szokatlan aggodalmak (itt igazából minden szokatlan és új perspektívát nyújt). Én pl. ahogy éreztem, hogy kezdek egyre semlegesebbé válni, megijedtem, hogy érzéketlen leszek a mindennapi problémákkal kapcsolatban, s meggyőződésem volt, hogy el fogom veszíteni az együttérzés képességét. De nem így történt. Ez egy átmeneti (1-2 hétig tartó) állapot volt, ami ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a problémák csupán a képzelt egóhoz tartoznak, az együttérzés pedig nem egy (részvétszerű) érzés, hanem az Egyetlen Létező alapvető minősége, amely – ennél fogva – a személytől független, állandó (jelen) léttel bír. Vagyis, nem arról van szó, hogy ne vennénk tudomást a problémákról vagy elbagatellizálnánk azokat. Éppen csak a problémát is – csakúgy, mint minden mást – annak kezdjük látni, ami az valójában: az „én”-el történő azonosulás természetes velejárója. Ezért nem a probléma megoldására, hanem az azt okozó azonosulás felszámolására összpontosítunk.

 

Az egónak mindig voltak problémái és mindig is lesznek. Nem a problémákat vagy az egót kell megszüntetni, hanem az egóval való azonosulást. Mert ez az oka az összes problémának. Ezért az azonosulás feloldódásával minden „probléma” megszűnhet.

Tehát, tisztában vagyunk a relatív múlt és jövő fogalmaival és az élet szokványos működésével, ugyanakkor tudatában vagyunk, hogy ezek csak az elmének szolgáló viszonyítási pontok, semmi több. Igen, továbbra is emlékszünk az egó nézőpontjára – nem leszünk amnéziásak – de egyre kevésbé tudunk azonosulni azzal, mivel tapasztalatainkban egyre inkább kétségtelenné válik, hogy az egó képzete csupán a fizikai léthez tartozó viszonyrendszer természetes része.

Ebben az egyre éntelenebb látásmódban mind átfogóbb és tisztább „képet” látunk tudatunk terében, amely a mindenre nyitottság és a teljesség érzetével párosul. A hiány, mint olyan egy távoli emlékké homályosulhat, valóságossága bizonytalanná válik. Megzavarhatatlan béke, nyugalom és a gondolkodás szándékától való mentesség is megjelenhet. Tudod, hogy továbbra is képes vagy bármin gondolkodni, de előfordulhat, hogy nem érzel rá késztetést. Ezek rövid ideig fennálló tapasztalatok lehetnek, amelyek pár perctől pár napig tarthatnak. De ez csak egy példa a sok közül. Számtalan ilyen apró, szokatlan tapasztalatunk lehet, amelyek között éppúgy lehetnek kellemetlenek, mint kellemesek. A lényeg, hogy őrizzük meg belső harmóniánkat. Bármit is tapasztaljunk, ne tegyünk semmit, csak figyeljük meg, és lazuljunk el.

(Számomra a tapasztalatok többnyire mókásak voltak. Na, nem mindegyikük, de igyekeztem a hozzáállásomat tudatosan úgy alakítani, hogy ne asszisztáljak egy esetleges pánik vagy depresszió kialakulásában.)

Az „én”-el való azonosulás megszűnése tehát, nem azt jelenti, hogy megfeledkeznénk a külvilágról. Éntelennek lenni nem az elme és a tárgyi világ kizárását jelenti, hanem a vele való, magasabb szintű, tudatos együttműködést (Abszolút Intelligencia működése). Nem vonulunk el barlangba remetének, vagy kolostorba szerzetesnek, ellenkezőleg, ugyanúgy benne vagyunk a hétköznapi világban. Hiszen ez a tanulóterepünk; a család, a barátok és a munkahely. Ennek ellenére, nem ritka, hogy érdeklődésünk elfordul a társas érintkezésektől és helyette befelé forduló, csöndes emberekké válunk. Új értékrendünk és világlátásunk természetes hozadéka, hogy nem vonzanak már a régi „egós” dolgok, mint a munkahelyi pletykálkodás, a „klub szépe” vagy épp az „év casanovája” címért való versengések. Lassan életmódot váltunk. Az egós vágyakkal szemben immáron a valós szükségleteink kielégítésére késztető sugallatokat fogjuk követni, s ez magával hozhat külső változásokat is. Ez persze egyénileg változó új körülmények kialakulását is jelentheti. Eleinte talán csak a szobát rendezzük át, majd a házi kedvenceinkkel és a természettel is szorosabb kapcsolatba kerülhetünk. Később kiléphetünk kinőtt barátságokból, vagy városi életünket feladva elköltözhetünk egy természetközelibb helyre. De az is lehet, hogy ez életvitelünkben nem hoz jelentősebb változást, belül viszont teljesen lecserélődünk. Felismerjük, hogy ebben a világban működik ez a jelenség (egó-elme), amely meghatározza e világ jellegét és az emberek által e világra adható reakcióikat. Felismerjük, hogy észlelésünk terében ez éppúgy elfér, mint minden más, anélkül, hogy bármivel is azonosulnunk kéne. Ahogy egyre inkább megértjük és elfogadjuk, hogy ez a világ így működik, az újbóli beilleszkedés egyre kevesebb nehézséget okoz. Később azonban előfordulhat, hogy tudatosan oda kell figyelnünk, hogy ez a személytelen nézőpont megmaradjon, mint valós viszonyítási pont, különben visszaeshetünk az egó-elme csapdáiba. Ez nem katasztrófa, ezek a „visszaesések” is csak az azonosulás oldódását segítik. Ilyenkor az is természetes reakció lehet, hogy szeretnénk visszatérni az éntelen látásmódhoz (főleg, ha már több időt töltöttünk el így), mert kellemetlennek érezhetjük a személyiség korlátozott és torzult nézőpontjában időzni. Legyünk tudatában, hogy ez is az elme vágya, aki felismerte, hogy vannak kellemesebb állapotok is. Gyakoroljuk az elfogadást és a megengedést.

Az azonosulás oldódása nem azt jelenti, hogy az egó felszívódott és soha többé nem fog próbálkozni valamilyen trükkel visszavenni az irányítást. A változás abban lesz, hogy az én-azonosság egyre teljesebb feloldódásával, az egónak egyre nehezebb dolga lesz, azaz egyre kevésbé lesz képes kicsavarni kezünkből a kormányt, míg végül teljesen elveszíti fölöttünk a befolyását. Erőltetéssel tehát nem lehet éntelennek maradni. Minél folytonosabb éber önfigyelemmel vagy akár a két állapot közötti „ingázással” lehet állandósítani az Önvaló látásmódját az azonosulás teljes feloldódásáig (igen, az ingázás is normális jelenség). Ekkor az egó-elme gondolkodásra és cselekvésre gyakorolt hatása teljesen megszűnik, s az élet az Önvaló-Természet spontán áramlását fogja követi.

Amikor az én-azonosulás „fellazultsága” elér egy kritikus pontot, beindulhat egy öngerjesztő, lágy, de erőteljesnek ható folyamat. Ez mindenkinél máshogy zajlik tudati szinten. Én pl. 3-4 napig úgy éreztem, hogy egóstól, mindenestől önmagába húz ez az ellenállhatatlan Erő (Önvaló) és ahogy egyre inkább belekerültem, úgy olvadt össze vele minden, ami voltam (vagyis ami nem voltam), beleértve az egóval való azonosulást is, ami így lassan egyre inkább feloldódott az Önvalóban. Erre használják azt a pánikkeltő kifejezést, hogy „az egó eltűnik“. Így is meg lehet élni az azonosulás oldódását, de ez csak egy egyéni példa. Ezt a leírást tekintsd teljesen metaforikusnak. Mindez a tudatban történő egyszerű – audiovizuális hatásoktól mentes – észlelet, vagy sokkal inkább egy érzet volt, amelyben egyértelműen éreztem, hogy ez a csodálatos „Erő” sokkal erősebb, mint bármilyen egoisztikus impulzus! Semmi sem képes ellenállni az Önvaló e vonzó erejének! Ha egyszer valóban közel kerülünk hozzá, és belesodródunk a vonzásterébe, onnan nincs kiút. Olyan, mint egy feketelyuk. Ezt a húzóerőt sokféle módon érzékelhetjük -, szerintem ahány ember, annyiféle – ez a feketelyuk hasonlat csak az egyik lehetséges érzet, amit kelthet bennünk. Leginkább önmegadott állapotban érezhetjük, mert ilyenkor vagyunk igazán mély összhangban az Önvalóval. Tarthat napokig, vagy csupán percekig, de elég intenzív ahhoz, hogy sose felejthessük el. Ez csodálatos, s bár kicsit ijesztő lehet az erőteljes vonzása miatt, valójában olyan érzés, mintha maga Isten hívna, hogy egyesüljünk vele. 🙂 Így érted, ha azt mondom, félelmetesen gyönyörű! És elég magasztos, áhítattal teli élményként is meg lehet élni.

Az ébredés önbeteljesítő. A teljes folyamat az isteni rendező-elv és a kegyelem irányítása alatt áll!

Itt már minden kétséget kizáróan tudod, hogy: „én nem válhatok az Önvalóvá, mert az Önvaló „válik” önmagává. Nem válhatok megvilágosodottá, mert a megvilágosodottság ébred rá eredendően megvilágosodott önmagára. Ez nem az én átalakulási folyamatom, hanem az Önvaló önmagára ébredésének „folyamata”. Ez a történet nem rólam szól, hanem Róla(m). És ezt nem én csinálom, csak megtörténik Vele(m).”

Az egész történet arról szólt, hogy az Önvaló megtalálja és “visszavegye” önmagát. Az egó senki, semmi. Ez nem rólad vagy rólam szól; nem valami személyről, hanem az Egy-ről!

Tünetek

Időlegesen megváltozhat a látás (pl. „ugráló” fókuszpont – nehéz egyetlen pontra fókuszálni a tekintetünket), a hallás, és a testtudat (a test érzékelése – mintha kisebb vagy nagyobb lenne, mintha halványodna, vagy bizonytalanná válna a testérzet. Később időlegesen meg is szűnhet a testtudat. Ilyenkor furcsa lehet a tükörben látni magad. Én pl. nagyon meglepődtem, hogy egyáltalán van tükörképem! Vicces volt… 🙂 )

Felléphet:
• Migrénes fejfájás
• Ízületi és/testszerte megjelenő kisebb-nagyobb fájdalmak
• Hormonzavarok
• Gyengébb immunrendszer
• Szédülés, dezorientáltság
• Fáradékonyság, kialvatlanság
• Végtagzsibbadás-égés-remegés
• Émelygés, étkezési-és emésztési szokások megváltozása (váltakozva: étvágytalanság vagy farkaséhség, hasmenés vagy székrekedés)
• Magas vagy alacsony vérnyomás
• Vércukorszint süllyedés vagy emelkedés
• Enyhe mentális zavarok (pl. a gondolkodás időleges zavara, felfokozott agyi tevékenységek, átmeneti diszlexiás tünetek)
• Transzcendens élmények, tér-és időérzékelés szokatlan változásai
• Paranormális képességek megjelenése (pszichikai látás, telepátia, empatikus képességek, felfokozott intuíció – ezek lehetnek átmenetiek és tartósak is)

És még számtalan szokatlan tünet. De pl. a közeledben maguktól bekapcsolhatnak vagy tönkremehetnek az elektromos berendezések, vagy kiéghetnek a villanyégők (én hetente kétszer-háromszor cseréltem, de volt, hogy 1 nap háromszor – készülj fel a plusz kiadásokra. 🙂 ).

Időnként érzékelhetünk fokozott energiaáramlást, főként az energia központok (csakrák) környékén. Ez járhat bizsergéssel, nyomásérzéssel, hőhullámokkal, szemégéssel, hőemelkedéssel, kisebb lázzal, hirtelen váltakozó hőingadozással, stb.

Mindezen tüneteket vagy legalább némelyiküket a legtöbben megtapasztaljuk. Mindenkinek magának kell figyelnie a teste üzeneteit és mind intuitíve, mind pedig racionálisan eldöntenie, hogy forduljon-e orvoshoz és ha igen, akkor mikor. A tünetek általában pár nap, vagy 1-2 hét után maguktól elmúlnak, de vannak közöttük olyanok, amelyek hónapokig vagy évekig is eltarthatnak, mint pl. a visszatérő füldugulás, fülzúgás, hőingadozás, ízületi fájdalmak, stb. Olyanról is tudok, akinek már csaknem egy évtizede fennállnak egyes enyhébb tünetek. Tudnod kell róla, hogy ilyen is előfordulhat. Ebben az esetben feltehetően az elakadás valamilyen formájáról van szó. Ilyenkor érdemes egy mindenre kiterjedő mélyebb önvizsgálatot végezni, hogy az elakadás pszichés okát/okait megtaláljuk.

Ha a tünetek megkövetelik, forduljunk orvoshoz, ne misztifikáljuk túl a dolgokat! Valószínűleg nincs komoly fizikai probléma, de a hagyományos tüneti kezelés megkönnyítheti a testi regenerálódást és helyreállíthatja mentális és érzelmi egyensúlyunkat, amely a könnyebb előrehaladásunk mindenkori záloga. Emellett az egészséges táplálkozás és rendszeres testmozgás is sokat segíthet.

Ezen felül még érdemes tudni, hogy a látszólag ok nélküli, hirtelen lehangoltság (esetenként depresszió), a csalódottság, a kiábrándultság, a bizonytalanság (parttalanság) vagy a feszültség ezen folyamat természetes velejárói. A világ, amelyben eddig éltünk, számunkra lassan, alapjaiban átalakul. Legalábbis így érezzük. Ezért természetes hát, hogy ijedtek vagyunk és irányvesztettek.

Gyakori kísérő érzése ennek az időszaknak a céltalanság. Hiszen azok az alapok omlanak össze éppen, amelyekre korábban céljainkat építettük. Mint ahogy azt a korábbi fejezetekben láthattuk – felismervén, hogy az eddig élt életünk egy hamis énre épült – elkerülhetetlen (és szükségszerű), hogy ezen építmények mindegyike megrepedezzen, majd sorban összedőljön. Ez egy megrázó szakasz lehet, de egyben nagyon lényeges időszak. Bármi is történjék, meg kell élni. Maximálisan bele kell menni, és átélni éppúgy a depressziót, mint a felhőtlen boldogságot. Semmit se taszítsunk el magunktól. Ez az a küszöb, amit már oly régen vártunk. Most itt vagyunk. Nem olyan, amilyennek elképzeltük, de ez nem változtat a tényen, hogy itt vagyunk, és bármi is jöjjön, annak éppúgy meg kell történnie, mint eddig bárminek, ami minket idáig elhozott. Fogadjuk hálával és annak tudatában, hogy nem vagyunk egyedül, mások is járnak ugyanezen az úton.

Egyéni tapasztalatok

Amikor először jelentkeztek a mellékhatások (akkor még semmit sem tudtam erről, így nem tudhattam, mi történik velem) egy hétig tartott. Egyik napról a másikra ébredve olyan gyengének éreztem magam, hogy amikor felkeltem az ágyból, azt hittem szó szerint összecsuklik a lábam. Először a reggeli kábaságnak tudtam be (bár annak is gyanúsan túlzott volt), majd azt gondoltam, a vércukrom van lent – ennem kell valamit. Utána sem múlt el, sőt a szédülés csak erősödött. Fél óránként változott a hőmérsékletem, majd hol az arcom, hol a fülem, hol a szemem égett. Még a kezeimet is nehezemre esett pár másodpercnél tovább a billentyűzet fölött tartani. A szemem nem is tudott a betűkre fókuszálni, több percbe tellett, mire leírtam 2-3 sort (általában elég gyorsan gépelek). Amikor becsuktam a szemem (hogy pihentessem), az a furcsa, de szórakoztató benyomásom támadt, hogy az öntudatom nincs a testben. Tudatában voltam, hogy van itt egy test, és hogy eddig úgy éreztem, hogy az az „én testem”, de most egyértelművé vált, hogy Az, aki vagyok, nem azonos ezzel a testtel (nem történt semmiféle asztrális testelhagyás vagy hasonlók!). Furcsa volt, hogy egyrészt tudtam, hogy ebben a testben lévő valakinek kéne hinnem magam, de másrészt (és ez volt a domináns észlelés), tudtam, hogy semmi közöm a testhez. Emellett a tértudatosság is kitágult és olyan volt, mintha bármely pillanatban repülni tudnék ebben a szemeim mögött tátongó sötét űrben, amelynek sosem érném el a határát, mivel az végtelen (nem volt ijesztő). Szavakkal ezt nehéz visszaadni. És egyes szám első személyben is értelmetlen fogalmazni, mivel abban az átélésben egyáltalán nem volt semmi, amit „én”-nek lehetne nevezni! Ekkor éltem át először, amit már számtalan helyen olvastam, de igazán sosem értettem, hogy milyen is az, amikor megszűnik a testtudatosság (a testtel való azonosultság érzet). És ez mindig megismétlődött, amikor becsuktam a szemem. Az is érdekes volt, amikor felfedeztem, hogy régebben ezért az élményért rajongtam volna és kb. egész nap csukott szemmel ültem volna, csak hogy átéljem. Most azonban ez is teljesen természetes volt. Különben egész nap (nyitott szemmel is) olyan érzésem volt, mintha szinte folyamatosan lebegnék. A térlátásom olyan volt, mintha egy hajón ülnék, és a hullámok mozgásával összhangban föl-le mozogna az egész tájkép. Jókat nevetgéltem rajta. Egy hétig mindenen csak nevettem. Nem tudtam miért. Kivéve egy élményt. Na, azon nem nevettem.

Egyik éjjel elalváshoz készülődtem. Becsuktam a szemem, és 1-2 perc múlva olyan felfokozott gondolatáramlás kezdődött, amit nem tudtam követni. Nem én gondolkodtam, hanem mintha a gondolatok maguktól kerültek volna elém a semmiből, és olyan sebességgel száguldottak el a tudatom terében, hogy nemhogy felfogni, de megpillantani sem tudtam egyetlen gondolatfoszlányt sem. A gyorsított filmvetítéshez tudnám hasonlítani, ahol csak felvillanásokat látsz, de a képkockák olyan gyorsan váltják egymást, hogy azt sem tudnád megmondani, mit láttál.

Az agy önkéntelenül (megszokásból) próbálta követni az áramlást, és értelmezni a gondolatfolyamot, de minél inkább próbálta, annál erősebben éreztem, hogy ha ez nem áll le, akkor én biztos, hogy itt és most megzakkonok, és soha többé nem leszek az az „én”, aki eddig voltam. Egyre erősebb késztetést kezdtem érezni, hogy kinyissam a szemem, mert tudtam, hogy csak ez állíthatja le a gondolatfolyamot. Kinyitottam, és abbamaradt. Reggel félálomban ugyanez újra megismétlődött.

Az egy hét alatt minden nap újabb és újabb tapasztalások jöttek. Hol a szemeim között lüktető meleg energia, hol az egész testemet lassan átsimogató energiahullám, hol a fejtetőmön furcsa bizsergő érzés, stb. A múlt emlékeiből kiindulva, nagyon betegnek kellett volna éreznem magam, s míg a barátnőm – akinek ezekről óránkénti tudósításban beszámoltam – aggódott az egészségem miatt, én végig tudtam, hogy semmi bajom, ez csak „felkészítés”, „áthangolás”. Fogalmam sincs, hogy ezt honnan tudtam, mert sosem volt ilyen azelőtt. Semmi sem magyarázta volna, miért vagyok ilyen haláli nyugodt, és szokatlanul vidám, miközben minden normális ember halálra lett volna ijedve, és rohan az orvosokhoz, ahogy régebben nyilván én is. De ez most eszembe sem jutott. Végig biztos voltam benne, hogy ez a „fejlődés” természetes velejárója és hogy szükség van erre az „áthangolásra”, hogy a test el tudja viselni az ezután következő energiákat/változásokat/tapasztalatokat. Bár arról fogalmam sem volt, hogy mi jöhet még ezután, de feltételeztem, hogy egyfajta megvilágosodás élmény.

Egy hét után elmúlt, majd két-három nap „pihenőt” követően újra jöttek a tünetek. Ezek már csak 1-2 napig tartottak. Még ezt is viszonylag vigyorogva viseltem. Néhány hétre rá másfajta testi tünetek is jöttek az eddig felsoroltakkal együtt, amiktől viszont már eléggé beijedtem. Néhányszor heves szívdobogás enyhén szúró fájdalommal kísérve, máskor fél napos gyomorideg, vagy pár óránként ismétlődő, egész testben való remegés csak úgy, ok és előzmény nélkül.

Ekkor mondtam azt: na jó, ha ez a megvilágosodás, akkor essünk túl rajta (addig rettegtem az egó halálától és ezért ellenállás volt bennem). És azzal a mozdulattal lefeküdtem az ágyra, becsuktam a szemem, és vártam. Egyszer csak elindult a már jól ismert energiaáramlás. A lábamnál kezdődött, és lassan végig járta az egész testemet. Adott pontokon megállt, ilyenkor lágyan pulzáló érzést keltett, majd haladt tovább felfelé. Kíváncsiság volt bennem, félelem nem. Ez utóbbi csak akkor tört rám hirtelen, amikor ez az energia egy addig „érintetlen” területre vándorolt, a tarkómon felfelé a fejtetőm felé. Ekkor eszembe jutott a sokat olvasott „egó halála” és hirtelen halálfélelem kerített hatalmába. Biztos voltam benne, hogy most meg fogok halni, mint egó, és fogalmam sem volt, miként „jövök vissza”, ha visszajövök egyáltalán. Ekkor egy belső hang szó szerint azt mondta: “hogyan halhatna meg az, ami nem is létezik?!” – A felismerés döbbenete önkéntelenül kinyitotta a szemeimet. És ebben a pillanatban az energia hirtelen elérte a fejtetőmet és olyan volt, mintha azon keresztül valamilyen örvény ki akarná szívni a tudatomat (nem az agyamat), amelyet a szédülés egy teljesen új formája követett, amikor is fekve 180 fokot fordult a látóterem. Mintha egész testemben megperdítettek volna, csak ez a pörgés a tudatomban történt. Még csak nem is a fejem szédült, hanem a tudatom perdült meg (nem tudom érthetőbben leírni).

Ezen tünetek valamiért a haldoklás érzetét ébresztették bennem. Enyhén újra visszatért a halálfélelem, amelyet szerencsére gyorsan le tudtam győzni, s ezután a tünetek is lassan szűnni kezdtek. Legyőzés alatt azt értem, hogy emlékeztettem magam arra, hogy ezek a tünetek a belső átalakulás természetes velejárói. És ami ezt okozza, az nem azért teszi, hogy ártson nekem, hanem épp azért, hogy megóvjon és felkészítsen a későbbi tapasztalatokra! Tudtam, mert konkrétan éreztem, hogy vigyázva van rám és a folyamat egésze felügyelve van! Az összes ilyen tapasztalaton ez a tudat segített át! A legtökéletesebb biztonságban éreztem magam!

Másnap egész nap ez a mondat járt a fejemben: „Hogyan halhatna meg az, ami nem is létezik?!” Ez a kontempláció elindított bennem egy érzelmi kataklizmát, egyfajta tisztulást, amelynek a vége az lett, hogy a nap végén megtörtént az egó (pszichésen) fájdalmas, de teljes összeomlása. Ezt követően minden ellenállás megszűnt bennem, és egy, a korábbiakhoz hasonló energiaáramlást követően elértem a teljes önmegadás állapotát és az egységélményt…

Amikor “visszatértem”, reggel volt. Úgy ébredtem, hogy a tudatosságom még nem tért vissza a testbe, de Én már éber voltam. Tudtam, hogy elvben a testem volnék (mivel ez az eddig megszokott érzékelés), mégsem volt senki, aki a testben lenne. A Tudatként tudtam a testről, mint szükséges “járműről”, de nem úgy, mint amivel azonos lennék. Kinyitottam a szemem és nem változott semmi. Láttam a szobát és tudatában voltam a testnek, ami akár mozgott, akár nem, nem volt semmilyen kapcsolódásom vele. Tudtam mozgatni anélkül, hogy a testnek hittem volna magam! Tudtam, hogy éreztem volna mindent, pl. ha el van zsibbadva a karom, vagy elfeküdtem a fülem, stb., de tudatában voltam, hogy ezek az érzetek nem tartoznának hozzám. A tárgyi világ észlelete sem! A tárgyakat nem a szem látta, hanem Én, a Tudat. Látás volt látó nélkül és Én voltam/vagyok a látás.

Ha azt mondom, hogy nincs testtudat, az emberek általában valamilyen misztikus élményre gondolnak, pedig erről szó sincs. Valójában nagyon is természetes. Semmi furcsa nincs benne. És „visszatérni” sem rossz. Épp olyan, mint amikor reggel lassan felébredsz és egyre tudatosabb vagy a környezetedre. Azt mondanám, hogy eléggé “semleges állapot”, mivel nincs senki, aki bármivel is kapcsolódna. Nincs jelen az azonosulás leghalványabb érzete sem. Korábban azt éreztem: “az én szemeim azok, amelyekkel szétnézek. Az én karom az, ami zsibbad. Én fordulok meg az ágyban…”, stb. De most csak a látás, érzés, mozgás tudata volt, azok érzékelése nem. Csak tudtam róla, hogy ott vannak. Magától csak van minden és Én nem veszek részt benne. Még csak azt sem tudom mondani, hogy történt valami, mert számomra nem volt benne változás. Állandó és mozdulatlan voltam/vagyok. Tudtam a mozgásról vagy az érzékelésről, tudtam, hogy reggel van és éppen felébredek, de nem vagyok azonos ezekkel a történésekkel. Bennem ez nem keltette a mozgás vagy az időbeli fokozatosság érzetét. Csak a mozdulatlan tudatosság volt. Ezért, ha ekkor valaki azt mondta volna, hogy én azonos vagyok azzal, aki ott mocorog az ágyban, valószínűleg simán kinevettem volna.

Egy pillanattal később a tudatállapot mintha csak átcsúszott volna egy másik állapotba és a megfigyelő Tudatosság összeolvadt a megfigyelttel. Igazából nem volt érzékelhető átmenet, tehát nem jó az “összeolvadt” szó. Egyik pillanatban még a Megfigyelő voltam, a másikban pedig az Egy. Nem csak a látott “tűnt el”, de a látó is, és nem maradt más, csak a “Vagyok”. Név és formanélküli vagyok. Ami később visszagondolva érdekes volt, hogy a tárgyi világ “eltűnését” nem követte semmilyen hiányérzet, vagyis nem maradt “űr” a helyén, ellenkezőleg, tudtam, hogy sosem létezett olyan, hogy tárgyi világ, vagy annak megfigyelője, az Önvaló. Tudtam, hogy amit “átéltem”, az az egyetlen Valóság, amely mindig is az volt, ami, és sosem történt teremtés, soha semmi sem lett létrehozva, és soha semmi sem tűnt el. Ott voltam abban az öröktől tartó pillanatban, amely sosem kezdődött és sosem ér véget, és tudtam, hogy rajtam kívül soha semmi sem létezett. De ez a ”rajtam kívül” is egy értelmetlen megfogalmazás, mivel nem valakinek vagy valaminek tudtam (“ismertem”) magam, hanem inkább a végtelenségnek vagy “vanság”-nak, amely nem fogalom, nem tárgy, nem főnév és nem is ige. Hogy akkor ez a tudatállapot (ami persze ennek sem nevezhető) meddig tartott az ismert időfogalmaink szerint? Fogalmam sincs. A Valóságban nincs különbség a pillanatok, a percek, az órák, a napok, stb. között. Ott nem létezik más, mint az örök jelen. Ez egy időtlen pillanat volt. Csak tippelni és következtetni tudok az eltelt időre. A legegyszerűbb példát keresve, talán ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor becsukod a szemed és csak vagy, ám gondolatok, hangulatok és érzések nélkül, és valahogy teljesen megfeledkezel a külvilágról (pl. meditációban). Nem a fejedben, a történeteidben vagy, hanem a jelenben. Vagyis úgyis mondhatnám, ez a tökéletes jelenlét állapota, amelyben nincs semmi és senki, csak a „Vagyok” van jelzők és minőségek nélkül, anélkül, hogy bármi kapcsolódna ehhez a „Vagyokhoz”.

Nem csak elképzelhetetlen, de leírni is nehéz. Ezért, aki még nem élte át, annak mindez nem mond túl sokat. Csak hogy tiszta legyen: a leírt első tudatállapotot (Megfigyelő) nevezzük a tanú állapotnak, a másodikat pedig az Egység-Tudatnak. A tanú állapot kezdetleges megélésében még felbukkanhat a személyiségre emlékeztető minőség halvány tudata (ekkor még azonosulás áll fenn), de önmagunktól szeparáltan érzékelhetjük, mint egy tőlünk teljesen független valamit. Ezzel párhuzamosan észlelődik a megfigyelő Tudatosság (Önvaló), amely ezen megjelenésnek tudatában van. Itt még kettősség van jelen, sőt, hármasság – van a megfigyelő és a tőle elkülönültnek látszó megfigyelt, valamint a megfigyelés tudata (tudok róla, hogy én vagyok a megfigyelő, aki a megfigyelést végzi).

Az egység élményben ez a “hármasság” feloldódik, az én tudat teljesen eltűnik és csak a “Van”-ság marad. Az egységélmény különböző “fokozatainak” megélésében megjelenhet a “Mindennel egy vagyok” tudata, az “üresség-élmény” vagy a “semmi vagyok”, valamint a “semmi és minden vagyok egyszerre” érzete. Ezek az élmények nem állandósulnak. Pillanatokig, percekig, esetleg néhány óráig tarthatnak, majd a tudat spontán (önmagától) visszatér hétköznapi állapotába.

Ezt követően egyre gyakoribbá váltak az ún. „testtudat-megszűnés”-es élmények. Ez egy nehezen leírható érzékelés… mintha a testem nem az enyém lenne. Nem én irányítom. Van a test mozgása, amit végez valaki, vagy inkább valami, én pedig mintha kívülről szemlélném a mozgást. A mozdulatlan Tudat figyeli a mozgó testet, amely tőle teljesen független. Mintha a testnek önálló élete lenne, amelyhez Nekem semmi közöm. Tudom, hogy „benne vagyok” a testben, mint valaki, aki magáénak kell, hogy tudja ezt a testet, ugyanakkor nincs közösség-tudatom vele. Nem érzem a magaménak. Semmilyen formában.

Egyik éjjel lefeküdtem aludni. Már akkor, amikor kezdtem álomba merülni, furcsa érzés volt, mintha Én, a Tudat nem aludnék, vagy nem tudnék aludni, az agynak viszont aludnia kell, de nem tudott. Mintha nem akart volna az elme elaludni, mert tudta, hogy amíg alszik, megszűnik az azonosulása (testtudata). Mintha az elme félt volna elaludni, mert “nem ébred fel többet“. Attól félt, hogy felébred valami, de az már nem ő lesz. Nem volt félelem és semmilyen érzés, ami hozzám kapcsolódott volna. Csak ráláttam az elme félelmére.

Reggel felébredtem, feküdtem az ágyon. Olyan volt, mintha nem történt volna semmi éjjel óta. Ugyanabban a testhelyzetben feküdtem, mint elalváskor. Ha valaki megkérdezte volna, hogy mennyit aludtam, vagy aludtam-e egyáltalán, nem tudtam volna válaszolni neki. Olyan volt, mintha egy percet sem aludtam volna, csak valahogy kiesett valamennyi idő. De ezt is csak abból gondoltam, mivel, az ezt megelőző észlelésemben még éjszaka volt, ebben pedig már nappal. Tehát, valami változott az időben. Nyilván a test-elme aludt, ezért esett ki az idő. Abszolút nem volt jelen időtudatosság, a Föld bármely korszakában lehettem volna, fel sem tűnik az időugrás, ha csak le nem terít egy dinoszaurusz. Akkor azért elgondolkoztam volna, hogy hová is kerültem… Ha lett volna rá időm. Szóval, mókás volt. Nem éreztem sem fáradtságot, sem kipihentséget. Nem tudtam eldönteni, hogy most jól aludtam vagy rosszul, mert nem találtam senkit, akire azt mondhattam volna, hogy jól vagy rosszul aludt, vagy hogy egyáltalán aludt. Nem volt ott az egy alvásból felébredt személy éntudata. Nem voltam ott, mint személy, csak mint egyfajta tudója annak, hogy korábban volt ott valami, ami most nincs, de ez a valami amúgy sem volt sosem valódi (szóval nem kár érte). De ezt csak most írom, akkor, amikor a Tudatként voltam, abban nem volt elemzés, magyarázás, gondolkodás vagy következtetés. Semmi más nem volt, csak a Tudatosság. Eléggé „üres állapot” volt, így utólag visszanézve, de közben semleges volt. Nem tudom azt mondani, hogy „természetes”, mert nem volt ott viszonyítási alapként a „nem-természetes”. Nem volt olyan valaki, aki megkülönböztet, így nem volt megkülönböztetés, azaz kettősség.

Félig ébren voltam, de még nem nyitottam ki a szemem. Amikor megmozdultam, minden ugyanolyan volt, nem volt semmi különös fizikailag. Csak a tudatom volt „teljesen máshol”, nem a testben. Ekkor kezdtem „érzékelni” a különállóságát. Reflexből próbáltam visszatéríteni a test-tudatosságba, azaz, próbáltam újra én lenni, és visszatérni a világba. De úgy tűnt, hogy lehetetlen, és teljességgel fölösleges azonosulásra próbálom rábírni. Jót mulattam magamban. “Micsoda hülyeség! Miért kellene a Tudatnak a testtel azonosulnia akár csak egy pillanatra is?!” – Gondoltam. Egyszeriben még az az abszurdum is lehetségesnek tűnt, hogy az életben maradáshoz esetleg nincs is szükség a megszokott testtudathoz. – “Nahát, a test nagyon jól meg van nélkülem is. Valami életben tartja anélkül, hogy azonosulnom kellene vele. Ez nagyon érdekes.” – Gondoltam. Ahogy a Tudat terében – a semmiből – megjelent a gondolat, hogy “felkelni az ágyból!”, szinte azonnal teljesen felébredtem, ez az egész érzékelés egy szempillantás alatt eltűnt és magától visszaváltozott minden a megszokottba. De ekkor eszembe jutott: “ez a kegyelem!” Ez az azonosulás sosem létezett, és az, hogy ezt most így “megtudhattam” valami nagyon nagy dolog! Olyan valami, amiért senki semmit nem tehet, nem lehet tanulni, vagy gyakorlással elérni. Ez egy következmény. Csak úgy megtörténik. Ha valaki megkérdezné, hogyan érheti el, nem tudnék neki mást mondani, mint hogy: csak legyél… aki vagy.

~ A Kegyelem nem valami olyan, mint egy adomány vagy ajándék, az sokkal inkább egy természeti jellemző; az állandó, önkéntelen isteni megnyilvánulás. A Kegyelmet nem kapja senki. Az csak van, és Vanságából fakadóan nem tud más lenni, mint önkéntelen áramlás. Azt nem lehet adni. Ki adná kinek? A Kegyelem olyan, mint a víz nedvessége vagy a Nap melegsége. A Kegyelem az Abszolút Lényegének megnyilvánulása. Ki tudja miért nedves a víz, és miért meleg a Nap? Ki tudja miért Kegyelmes az Abszolút? Nem valakiért, vagy valamiért az. Egyszerűen csak nem tud más lenni. A Kegyelem nem adódik senkitől senkinek. Az csak van. Mert természete a Vanság. ~

 

Ha azt mondom, “különálló” tudatosság van, akkor az igaz is meg nem is, mivel Abszolút szemszögből nincs megosztottság; nincs test és attól elkülönülő tudat. Ugyanakkor a relatívban van! Kell, hogy legyen egy látszat-azonosulás, mert csak az azonosult tudatosságban érzékelhető a különváltság látszólagossága/illúziója. S csak ennek felismerése által tudatosulhat az Egység (nyugodtan olvasd el még egyszer. 🙂 ).

 

~ A különállóság látszatának tudatosítása nélkül nem realizálhatjuk az Egységet. ~

 


A cikk részlet Kyara Joyce: Áramlás c. könyvéből.

A könyvvel megismerkedhetsz, és megvásárolhatod
ide kattintva.

 

 


Loading Likes...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.