Áramlás,  Mindfulness,  Tudatos Jelenlét

Az irányítás képzete

Fotó: David Hill

 

Ha már tudatában vagyunk az elmés értelmezés csapdáinak, és egyre éberebbek vagyunk erre, akkor meg lehet tanulni az elme következtetéseit és koncepcióit a helyén kezelni, ami azt jelenti, hogy tudatában vagyunk a gondolatoknak, de nem tulajdonítunk igazi jelentőséget nekik. Ezzel az elmét megfosszuk képzeletbeli vezetői szerepétől, s a tapasztalatok értelmezőjéből szimpla eszközzé válhat a Tudat számára.

Az a csalóka a dologban, hogy az elme hajlamos azt hinni, hogy ő a megfigyelés alanya és ez a tévedés azt a képzetet eredményezi számára, hogy ő a látottak értelmezője kell, hogy legyen, annak érdekében, hogy irányítani tudja az eseményeket. Ám az elme nem alanya, hanem tárgya a megfigyelésnek, azaz az elme látva van. Az alany a Tudatosság (Önvaló), amely a valódi megfigyelő, s az élet eseményeinek igazi “rendezője”. Semmit sem csinálunk mi, mint személyek. A cselekvés, vagy a gondolkodás rajtunk keresztül történik, de nem mi irányítjuk azokat. Egyetlen lépést sem tehetnénk az Önvaló (Isten) szándéka (mozgató impulzusa) nélkül.

Életünk irányításának képzete épp olyan, mintha a felhők azt képzelnék, hogy maguk irányítják sodródásukat, holott a légáramlatok szabják meg haladásuk irányát, és mértékét. Nem azt mondom, hogy nem kell cselekednünk. Csak azt mondom, hogy a cselekvés állandó kényszere az egó-elméből fakad. Az a magát cselekvőnek tekintő képzet, akit e túlélési ösztön mozgat, nem lehetünk mi. Ez a látszólagos személyiség komplexum valójában nem létezik.

Az egó-elme hamis hitrendszere által motivált cselekvés nem képes másra, mint, hogy eltérítsen valódi önmagunktól. Amikor elfogadjuk, hogy nem kell mindent irányítanunk és elengedjük a gyeplőt, akkor felismerhetjük, hogy minden, ami Valódi, önmagától történik, az ember irányítása nélkül. A Nap magától kel és nyugszik, a virágok tavasszal kinyílnak és a fák ősszel aludni térnek. Amint azt kezdem képzelni, hogy én valami olyasmi vagyok, mint az egó és elkezdek beleavatkozni az élet rendjébe, felborul a természetes egyensúly. Sodródás helyett úszni kezdek és az áramlattal szemben haladva elkerülhetetlen, hogy akadályokkal találkozzak. Mindig, amikor az árral szemben haladok ellenállásba ütközöm és ezzel problémákat okozok magamnak, miközben észre sem veszem, hogy én csináltam. Az életnek nincs oka korlátozni engem, az nem is ismer korlátokat. Azokat én magam teremtem magamnak, amikor ellenállok annak, ami éppen van. Minden nehézségünk az ellenállásból fakad, abból, hogy mi akarunk irányítani. Egyetlen döntéssel lemondhatunk az irányítás szándékáról és megfigyelhetjük, ahogy az életünk elkezd harmóniába rendeződni a természettel. Felfedezhetjük azt a tiszta és akadálytalan áramlást, ami ilyenkor kezdetét veszi az életünkben, és ha újra kisodródnánk, emlékezni fogunk, hogy ez az, amihez mindig vissza kell találnunk.

Amikor mélységesen felismerjük, hogy az irányítás az “én”-el való azonosulásból következő tévképzet, akkor megérett bennünk az őszinte alázat és odaadás. Alázat nélkül nem lehetséges igazi odaadás, s ezen elkötelezettség hiányában nincsenek mélyebb kinyilatkoztatások. Tovább haladásunk “kulcsa” ezen a ponton az alázat, amely semmilyen más módon nem érhető el, csakis az ahhoz szükséges felismerések hiánytalan realizálása révén.

 


A cikk részlet Kyara Joyce: Áramlás c. könyvéből.

A könyvvel megismerkedhetsz, és megvásárolhatod
ide kattintva.

 

 


Loading Likes...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük