Áramlás

Az önmegadás útja

 

3-4 nap leforgása alatt minden összeomlott! Minden hazugságra fény derült, minden „párt” megbukott, minden szerep megdőlt, minden gondolat, érzés, elv, vélemény, tudás, elképzelés, hit, remény, minden, amit egész addigi életemben igaznak tudtam, érvényét vesztette! Megláttam, hogy soha semmi sem volt igaz belőlük. Volt egy élet, amit a magaménak tekintettem. Egy élet, amit a világról alkotott képem, a mindennapi érzések és a nem mindennapi érzelmek határoztak meg. A művészeteknek éltem, filozófiákkal és érzelmekkel „dolgoztam” (színészet), s alkottam (költészet). Életem minden egyes pillanatában gondolatok és érzések ezreinek rezdülései motiválták reakcióimat a világra, az emberekre, és minden élőre. Nem tudom ennek jelentőségét szavakkal visszaadni. Nem volt olyan pillanat, amikor ne a szívemmel éltem volna. Sosem tudtam felszínesen elmenni a dolgok vagy emberek mellett, úgy, mint sokan mások. Engem mindig, minden (hatványozottan) megérintett és megpendített a lelkemben egy húrt, de inkább egyszerre többet. És az ilyen hatások által keltett „felhangok” dallamára táncoltam át az éveken. Az egész életem egy zene volt, amely hangok, képek, illatok, érintések, hangulatok, érzések, gondolatok akkordjain szólt (éneklés, dalszövegírás). Minden, amit személyként ismertem, ezekből állt össze. Sokkal mélyebben voltam jelen az életben, mint az átlagemberek, akiknek többsége csak a felszínen él. Együtt lélegeztem az Élettel. Csodáltam minden egyes megjelenését, úgy az embert, mint a természetet, a legapróbb fűszáltól kezdve, a hangyán keresztül a legszebb természeti tájakon át a galaxisokig (fotózás). El tudod képzelni, milyen sokként ért, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy mindez az egész csak egy pompázatos illúzió? Úgy éreztem, egy részem belehal. Sosem látott világfájdalommal haldoklott a lelkem és közben töprengtem… „Ha emberi életre születünk, annak nem az kell-e, hogy legyen az értelme, hogy megtapasztaljuk a személyiség minden aspektusát, még ha tudjuk is, hogy az csupán illúzió? Nem lehet-e, hogy az érzelmek mind velünk maradnak, csupán a hozzájuk való viszonyunk változik meg? Ha látni, érezni és vágyni jöttünk, nem lehet e, hogy ezekkel együtt kell élnünk azon túl is, hogy ráébredtünk valódi természetünkre?” – Csak forogtam körbe-körbe, mint egy ketrecbe zárt állat és onnan néztem ki a világba, ahol már minden lángokban állt. Nem voltak többé utak, semmilyen irányba. Egyik napról a másikra minden felégett. Addig azt hittem természetesnek, hogy szerelmes vagyok a világba és minden emberbe, akiben csak megcsillanni látom ugyanezt az „élőséget”. Szélsőséges érzéseim viharában próbáltam elfogadni, hogy – ennek ellenében – az „élettelenség” (szenvtelenség) ideája a követendő, de egyszerűen nem akartam ebbe beletörődni. Képtelennek éreztem magam „nem-élőnek”, „nem-érzőnek” lenni. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha hiba lenne érezni, szeretni, vágyni valakire és valamire; mintha bűnt követnék el, amikor ábrándokat szövögetek a jövőre. Már nem tudtam, hogy helyes-e tervezgetni, vágyakozni, akarni valami mást, mint ami éppen van.

Az a tévképzet kezdett gyökeret ereszteni bennem, hogy a spirituális felébredettség egyenlő egy mozdulatlan, érzéketlen Buddha-állapottal, és nekem ilyenné kéne válnom; olyanná, aki nem-csinál és nem-érez semmit, sőt, nem is él, csak lebeg a nem-létezőség egyhangúságának tudatában és szenvtelen mosollyal a képén várja a test halálát. Átestem a ló túloldalára, úgy éreztem, az agyamra ment ez az egész, és ki akarok szállni.

Hosszú hónapok teltek el csöndes gyötrelemben, lemondásban, belső lázadásban, miközben lassan egész világom hamuvá égett. Akarva-akaratlan kénytelen voltam életem minden egyes momentumát leltárba venni, hogy ráláthassak, minden tettem csupán a nem létező egó-elme hiedelmei által motivált reakció volt. Ezt a felismerést is az az érzés kísérte, mintha egész addigi életemet valaki más élte volna, mintha egy “személyiség rabló” irányítása alatt álltam volna, amelyet csak most ismertem föl. Először nagyon haragudtam magamra, amiért hagytam, hogy ez megtörténjen. Majd rájöttem erről senki sem tehet, pontosan így kellett lennie, mert ez is a fejlődésem része. Ahogy ezt felismertem, lassan megszületett bennem az elfogadás.

 


A cikk részlet Kyara Joyce: Áramlás c. könyvéből.

A könyvvel megismerkedhetsz, és megvásárolhatod
ide kattintva.

 

 


Loading Likes...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.