Könyveimből,  Mindfulness,  Önismeret

Mi áll a krónikus elégedetlenség hátterében

-Én egy mogorva ember vagyok. – Mondta. És érzem, hogy a környezetemet ez menyire zavarja. Inkább távol maradnak tőlem, vagy elmenekülnek, amikor észreveszik, hogy már megint harapós hangulatban vagyok. És meg tudom érteni őket, mert ilyenkor valóban elviselhetetlen vagyok. A következő konzin beszélhetnénk erről is? – Kérdezte.

Mire feljutottam a csetre, már késő este volt, és ő már nem volt online, de ahogy olvastam sorait, a gondolatok elkezdtek beözönleni a fejemben és válaszra késztettek, így hát elkezdtem írni…

-Te szenvedsz ettől a legjobban nem egy másik. Nem más miatt, hanem magad miatt kellene változtatni rajta. De nem tudod ezt megtenni, amíg nem tudod az okát. Elmodom neked. Amikor azt hiszed, hogy a világra haragszol, vagy valaki másra, akkor valójában saját magadra haragszol, 1. azért, mert nem vagy olyan toleráns, amilyen lenni szeretnél. 2. Azért, mert nem érzed képesnek magad hozni azt a viselkedést, amiről tudod, hogy elvárják tőled és amikor mégis sikerül, akkor mérges vagy, hogy ezt kell tenned, mert te nem ezt akarod, csak rád van kényszerítve. Azért vagy mérges, mert kimondatlanul is valaki más határozza meg, hogyan kell viselkedned és mit kell tenned vagy mondanod és ez folyamatosan…. folyamatosan frusztrál. Mindenkit…

Ez azért van, mert úgy nőttünk fel, hogy a világ (kezdve a szüleinkkel) folyamatosan elvárásokkal fordult felénk. Sosem volt megengedett kifejzeni a valódi egyéniségünket. Ezt elnyomták, belénkfojtották a társadalmi vagy akár csak a családi elvárások miatt.

Mindenki azt várta tőled, hogy olyan legyél, ami megfelelő neki, az ő érdekeit szolgálja, vagy csak azt, hogy megtarthassa a magáról kialakított képet mások szemében. A szüleidre gondolok. A szülőkre, akik többsége elvárja a gyerekétől, hogy betartson bizonyos szabályokat annak érdekében, hogy megerősítse és/vagy megvédje egy jó, szép, vallásos, erkölcsös vagy akármilyen ideális család látszatát.

És ami erre a képre veszélyes, azt a viselkedést vagy önkifejezést elnyomják, belefojtják a gyerekbe. De a gyerek egy ösztönlény. Egész életében lázadni fog, csak ez a lázadásnak egy egészségtelen formája lesz, mert ez az a fajta, amit magába kell fojtania; az a fajta, amiről nem beszélhet, amit nem mutathat kifelé. És ez szorongást okoz benne, amit a gyerek ösztönösen levezet/kompenzál a maga módján. Mindenki máshogy.

Van aki úgy, hogy rossz gyerek lesz az iskolában, hangos, extrovertált, feltűnő, agresszív, öntelt; ő mindig verekedni fog. Van aki éppen az ellenkezője lesz, csöndes, félénk, visszafogott, önbizalomhiányos, introvertált. Ő nem mer kommunikálni, nem meri kifejezni az igényeit, mert úgy érzi, hogy azok nem fontosak, sőt, elhiteti magával, hogy azok bűnösek, hibásak és rosszak. És senki sem próbálja meggyőzni őt az ellenkezőjéről, hiszen a szülők észre sem veszik, hogy a gyereknek gondjai vannak, vagy nem jönnek rá, hogy mi okozza és annyiban haggyák a dolgot, mondván, majd kinövi!

Az ilyen gyerek lehet, hogy sokat fog enni (szimbolikusan így fojtja el a saját hangját – elnémítja magát). Így viszont a haragját sem adhatja ki, ezért folyton szorong, gyakran bepisil, dadog vagy hadar, gyakran beteg és gyakran maszturbációval, körömrágással, újjszopással, vagy valamilyen önkárosító szokással vezeti le a benne felgyülemlő haragot és szorongást. Ha mindezt a szülők nem veszik észre és nem teszik helyre időben a gyerekben, akkor ő magával viszi ezeket a szorongásoldó szokásokat a felnőtt korába. Mert nincs más eszköze, mert nem segítettek neki megtanulni egy egészséges módon kompenzálni, azaz nem értették meg vele, hogyan kell kezelnie a szorongását.

A szokások tehát megmaradnak és a gyerek viszi magával tovább, és ezekből lesznek a különféle mentális betegségek és a függőségek, amelyek azért nem oldhatók meg egy általános pszichoterápiával, mert azok legtöbbje nem a probléma gyerekkorban kialakult gyökerét kezeli, hanem a jelenkori tüneteit. Nincs a világon egyetlen probléma vagy függőség sem, amely megszüntethető lenne a kiváltó okának kezelése nélkül!!! Szerencsére fejlődik a világ, és már sok specifikus terület van, ami ezt a megközelítés alkalmazza…

Tehát, miközben a gyerek megfelel a szülei legtöbb elvárásának, ő maga nem is érti, miért kell ezt csinálnia, csak a lelke mélyén érzi, hogy folyamatosan megtagadja önmagát. Később, amikor már következtetesen tud gondolkodni, valószínűleg egyáltalán nem ért egyet a szüleivel, mégis tovább folytatja a nekik való megfelelést, sőt, valami más is történik… már nem csak a szüleinek kell megfelelnie, de az iskolai, munkahelyi és párkapcsolati elvárásoknak vagy íratlan szabályoknak is. Ez nagyon frusztráló, és tartósan meghatározza az ember egész személyiségét és ebből fakadóan kihat az egész életszemléletére, és így az életének alakítására.

A legtöbb ember mogorva, azért, mert elégedetlen. Nem csak a világgal, de főleg önmagával, azaz azzal a szereppel, amit neki a világban játszania kell.

Egy örökös harc dúl mindannyiunkban a két oldal között: egyszerre akarunk megfelelni a világban játszott szerepeinknek, és lenni hiteles önmagunk, és képviselni mindazt, ami bennünk él. És folyamatosan érezzük – amit gyerekkorunktól belénk neveltek – hogy ez nem megengedett! Nem megengedett, hogy önmagad légy. Olyan értelemben, hogy meg van engedve, de akkor vállalnod kell a következményeit is. És ezt csak nagyon kevesen merik meglépni. Ők a lázadók.

A mogorvaság elégedetlensége egy elfojtott belső lázadás, míg ez utóbbi a külső lázadók viselkedése, akik nyíltan vállalják a szabadszelleműségüket és követelik emberi jogaikat. Te is fel tudsz sorolni néhány ilyen mozgalmat és irányzatot, amelyek mindegyikét ez a belső elnyomás szülte…

A titok itt is megtalálni az arany középutat. És ehhez a legjobb módszer, találni minél több olyan dolgot, amelyben önmagad lehetsz, amelyben kifejezheted mindazt, ami benned él, miközben a szerepeidet is megtartod a külvilág számára.

Így elégedettséget találhatsz te is és ők is. Win/win. Mindenki megkapja azt, amire vágyott. És igen, még így is lesznek elégedetlen pillanataid, annál több, minél kevésbé tudod egyensúlyba hozni a szerepedet a belső valóságoddal.

Vagyis azt kell megtanulni, hogyan tudod megteremteni ennek egyensúlyát. Azt, hogy a világi szerepeidbe milyen mértékben tudod belecsempészni valódi önmagadat. Azt, hogyan tudsz önmagad maradni a szerepeid fenntartása mellett is.

Ehhez az kell, hogy önmagadban megbékélj azzal a tudattal, hogy a szerepekre szükség van, de nem kell bennük elveszíteni önmagad. Csak meg kell találni azt a kényes egyensúlyt.

Az első lépés tehát, elfogadni, hogy ez a világ így működik, szükség van benne szerepekre, miközben látod, hogy ezek nem ellened vannak, hanem téged kell, hogy szolgáljanak, azt a valódi önmagadat. Azaz ezek a szerepek nem ellenségek, hanem eszközök.

Az elfogadás titka felismerni, hogy nem kell, hogy a szerepeid határozzák meg az életedet, hanem te határozhatod meg a szerepeidet, amelyek így majd téged fognak szolgálni és nem te fogod szolgálni őket! Ez óriási különbség!

Oké, hogy szerepekre szükség van, de neked nem muszáj azokat a szerepeket játszanod, amiket még a szüleid akasztottak a nyakadba a saját értékrendjük vagy érdekeik védelme érdekében. Vagy: oké, hogy a társadalmi szerepekre szükség van, de te lehetsz olyan kreatív, hogy ezt is előnyödre fordítsd, hogy úgy helyezkedj el ezekben a szerepekben, hogy te használod őket úgy, hogy a te érdekeidet és céljaidat szolgálják. Ezt bármikor megteheted, elég intelligens vagy hozzá, csak ki kell találnod, hogyan tedd.

Az első lépés, hogy észreveszed, hogy saját szerepeket írhasz magadnak, vagy átírhatod a régieket a saját értékrendedre alakalmazva. Az hogy szükség van ezekre az emberi szerepekre marhára nem akadályozhat meg téged abban, hogy önmagad légy, ha ez fontos neked!

Ennek a szépsége az, ami a nehézsége is, hogy nagyon árnyaltan kell csinálnod, nagyon aprólékos gonddal kell meghatároznod, hogy mennyire engeded kifejeződni önmagadat e szerepeken keresztül. Te jelenleg nem igazán érzed ennek egyensúlyát, és emiatt inkább többet hallgatsz és rejtőzködsz, nehogy túl sokat megmutass magadból.

Inkább a szerepeket hagyod érvényesülni, mert még nem érzed biztosnak magad önmagad kifejezésében annyira, hogy jobban merd azt láttatni a világgal aki valójában vagy. Azt hiszem, érted mit akarok mondani. Nagyon szeretnéd, de nem mered megmutatni magad.

Szeretnéd kifejezni a gondolataidat, érzéseidet, a lelkivilágodat és szabadon elmondani mindenről a véleményedet, de egy folyamatos korlátozást érzel belül a félelem miatt. Félsz megmutatni valódi önmagad, nem csak azért, mert mit szólnának hozzá az emberek, de azért is, mert nem érzed pontosan, hogy mi az, amit még megmutathasz és mégis megmaradnának a szerepeid és így rejtve a rossz tulajdonságaid, és mi az, amit már nem, mert esetleg kiderülnének a hibáid és emberi gyarlóságaid és így lerombolnád a szerepeidet.

Ezért vagy folyamatosan elégedetlen önmagaddal és mérges minden miatt. Mert nem érzed ezt az egyensúlyt.

Tehát, a mogorvaság mindig az elégedetlenség jele. Azt jelenti, hogy nem vagy elégedett a jelenlegi életkörülményeiddel, és/vagy a jelenlegi önmagaddal. És hol kezdődik minden változás…….?

Békélj meg magadban a “kötelező” szerepekkel, mert amikor ezt megteszed, hasznos eszközökként tudod majd tekinteni azokat önmagad 1. védelmében, 2. kifejezésében. Mert a szerepeink egyszerre védenek és teret biztosítanak az önkifejezéshez.

Fontos: a hibáztatással csak azt érheted el, hogy ugyanabban az elégedetlenkedő mintában maradsz, amiben most vagy.

Nem megbocsájtanod kell, hanem azt kell megértened, hogy ezek az emberek maguk sem tudták, hogy mit tesznek! Nem akartak ártani neked, egyszerűen csak nem voltak tudatában tetteik esetleges következményeinek. Sokszor a világ legjobb szándékával sem lehet jót cselekedni másokkal, mert hiába a jó szándék, ha nem vagyunk tudatában a minket mozgató tudattalan erőknek, akkor csak sodródni fogunk és sodrunk magunkkal mindenki mást is, aki közel áll hozzánk.

Ami minket mozgat, azok hangulatok, gondolatok, és érzések. Ezekből áll össze az egó, amire sokkal inkább úgy kellene tekintenünk, mint egy bennünk élő tudatlan gyerekre, nem pedig úgy, mint egy hibára vagy gonoszságra, amit ki kell irtani. Pont azért támad, mert mi megtámadjuk őt, mert ellene vagyunk, és utáljuk magunkban ezt a tudatlan részt. Pontosan ezért lesz belőle egy ellenálló, aki saját “felettese” ellen fordul.

Az egó nem gonosz, a gyűlölet teszi azzá. De ez a gonoszság is inkább olyan, mint egy neveletlen gyerek gonoszságai vagy bosszúi/csínytevései.

Tekints úgy az emberek egójára (beleértve a sajátodat is), mint egy tudatlan gyerekre (“Bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják mit cselekszenek.”)

Nem hibáztatni kell és büntetni, hanem szeretni! A szeretetnek szelidítő ereje van! Ez az egyetlen orvosság minden rosszra. A rossz nem más, mint tudatlanság, és a szeretet az a fény, amely áthatol minden sötétségen (tudatlanságon) és magába olvassza azt. A fény a megértés szinonimája. És csak a megértés tesz képessé minket a megbocsájtásra.

A következő konzultációnkig, gondolkozz el ezeken…


A fenti cikk egy vázlatos részlet egyik készülő könyvemből. További részletekért kövesd Facebook oldalamat.


Kyara Joyce vagyok, író, önismereti tréner és life coach. 27 éve foglalkozom spiritualitással, és 5 éve mindfulness-el (Tudatos Jelenlét/éberség).

Coaching munkám során útmutatásokat, technikákat, és új fajta megközelítéseket adok. Közösen összeállítjuk a célkitűzéseidnek megfelelő egyéni módszerek és technikák kombinációját, amelyek segítenek az új megközelítések, a válaszok, és a megoldások megtalálásában.

A munka nagy része a tiéd, de az utat nem kell egyedül megtenned. Keress bizalommal.

Időpont egyeztetés Facebook privát üzenetben vagy telefonon, a találkozó előtt legalább 1 héttel.

06/30 35-88-935

Loading Likes...